Tudta? Már megint kiestünk

A testbeszéd mindent elárul - Fotó: mifocink.com

Partizani, Vojvodina, Torpedo Zsogyino, Midtjylland. Elsőre valószínűleg csak a legelvetemültebb futballszurkolóknak mondhatnak akármit is a fenti együttesek, nem is meglepő módon. Ugyanakkor a szomorú igazság mégiscsak az, hogy eme négy acélos klub búcsúztatta idén nyáron magyar csapatainkat az európai kupák selejtezőiből. Augusztus első hetére.

A kudarcok hátterében természetesen nem csak a Ferencváros, az MTK, a Debrecen és a Videoton keretének nemzetközi megmérettetésekre való alkalmatlansága áll, hanem a teljes magyar futball-struktúra velejéig való romlottsága, elmaradottsága is. Ugyanaz a rendszer, amelyik júniusban a bravúros szereplés heteiben milliókkal hitette el, hogy minden a legnagyobb rendben van, és növekedési pályára tudott állni. Ennek a struktúrának a képviselői kezdtek rá azonnal a médiában a bezzeg-hadjáratra, igazolva látván minden korábbi baklövésüket és tisztességtelenségüket.

A sikeres Európa Bajnoki szereplés mámoros heteiben, valamint a kiesés utáni pár napban még el lehetett adni a dicsőséges rendszer képeit, még lehetett szervezett média-hadjáratokkal manipulálni a szurkolókat, azonban amint lecsengett a futball-láz, és elkezdődtek a szürke hétköznapok, máris szertefoszlott a délibáb, ismét felszínre került a rohadt áru.

A júliusban elkezdődött NB1 átlagnézőszáma 2700(!) ember volt az első fordulókban, az újonnan felhúzott stadionok továbbra is konganak az ürességtől. Jogosan tehetjük fel a kérdést, hova tűnt az a több ezer szurkoló, akik négynaponta megbénították a Nagykörút forgalmát, esetleg merre időzik további tízezernyi magyar állampolgár, akik százezer forintokat sem sajnáltak egy hónappal korábban a franciaországi kiutazásra. A válasz rendkívül egyszerű. Leginkább sehol. Esetleg néhányan még otthon a kanapéban, a TV előtt. De akkor mi lett „Európa legjobb szurkolótáborával”?

Konzerválta magát. A színvonaltalan magyar klubfutball, az aránytalanul drága belépők, a vénaszkenner, a szurkolói kártya, illetve a karakter nélküli focisták megtették a hatásukat: ma már csak az jár Magyarországon meccsre, akinek fizetnek, illetve akitől felsőbb utasításra elvárják… Ami a világszínvonalú nyugat-európai stadionokban, garantált hangulat mellett kiváló szórakozásnak tűnt, itthon egyből vállalhatatlan tevékenységgé válik.

Amíg a TAO-pénzeken felpumpált fővárosi „sztáregylet” belföldön - vakok közt király a félszemű is alapon - halálra nyeri magát, de első nemzetközi találkozóján úgy omlik össze egy strandról visszahívott albán klub ellen, mint a Wall Street 1929-ben, addig ne is csodálkozzunk…

A magyar futball egy szemernyivel sem lett jobb, mint 10 évvel ezelőtt, vagy 2016. június 13-án volt. A struktúra évtizedek óta belülről rohad, de a benne élő paraziták újból és újból sikeresen taszítják ki a gazdatestből a kívülről behatoló, véletlenül arrafelé vetődő képzett, újító konkurenciát.

Ez a folyamat pedig nem állítható meg egyetlen szerencsés körülmények összejátszásából adódó lehetőség kihasználásával. Ezt kéne észrevenni. És nekiállni végre dolgozni, nem pedig a délibábként lebegő diadalmas propaganda hullámain sütkérezni…