Rio 2016

Tusup öröme - Fotó: blikk.hu

Olimpiáról írni mindig különlegesen nehéz feladat. A világ legnagyobb sporteseményeként csak négyévente láthatjuk, akkor viszont kéthétnyi tömény dózist kapunk belőle. Az emlékeket, történeteket egy cikkbe belezsúfolni szinte lehetetlen (négy éve is csak egy 125 oldalas könyvbe sikerült), így a teljesség igénye nélkül következik most a Rio de Janeiroban megrendezett XXXI. Nyári Olimpia beszámolója. Ahogyan én láttam.

Olimpia, magyar szemmel

Az újkori olimpiák 120 éve íródó történetében Magyarország mindig is az élmezőnyben szerepelt. Az összesített éremtáblán a legjobb 10 nemzet közt szerepelünk, lakosságunkhoz viszonyítva pedig a világ egyik legjobb fő/érem mutatóval dicsekedhetünk. Éppen ezért sem meglepő, hogy sikerült ismét 8 aranyérmet begyűjtenünk, megismételve a londoni eredményeinket. Azonban a számok mögött hatalmas változások mentek végbe.

London korszakos egyéni sportolóink csúcsra érését jelképezte. Ott koronázta meg pályafutását Berki Krisztián, Risztov Éva, Pars Krisztián és Gyurta Dániel is. Ezek az aranyérmek régóta megérdemeltek voltak, többségük előre borítékolhatónak számított. Mellettük gyűjtöttek még aranyat fiatal, feltörekvő sportolóink is, mint Kozák Danuta vagy Szilágyi Áron. Rengeteg sportágban értünk el hasonlóan jó eredményeket, csupán a kajak-kenu lógott ki kicsit a többiek közül. Összességében tehát elmondhatjuk, a londoni játékokat a sportágak szempontjából decentralizált, laza szövetségi államként jellemezhetnénk – történelmi hasonlattal - a magyar sport történetében.

Ezzel szemben Rio erősen központosított, vízfejű, trialista állammá vált. Nem kell Hegyi Ivánnak lenni ahhoz, hogy észrevegyük, az idei játékokon gyakorlatilag három sportág húzta a magyarok szekerét. Ha még jobban le akarnánk egyszerűsíteni a képet, azt is mondhatnánk, két sportoló. Ugyanis 3-3 aranyérmével mind Hosszú Katinka, mind Kozák Danuta kiemelkedett a magyar küldöttségből.

Nem meglepő módon ez a három sportág egyben három legeredményesebbünk volt. Hosszú Katinka segítségével a magyar úszók a megmagyarázhatatlan leszereplés helyett egyből barcelonai magasságokba szárnyaltak, Kozák Danuta és a női szakág a belülről rothadó kajak-kenusokat mentette meg a csúnya leégéstől, míg vívóink a hetvenes évek óta először hallattak magukról komolyabban.

Azonban ha ezt a három sportágat kivesszük a közösből, alig marad valami… Aranyérem konkrétan egy sem. Ezüstérem sem. Egyetlen árva bronzérem csupán, Márton Anita bravúros dobása súlylökésben. A kérdés adott. Mi történt London óta?

A magyar sport nagy nemzedéke kiöregedett. Azok a sportolóink, akik Londonban felértek a csúcsra, már mind pályafutásuk végén járnak, és miután elérték, amit elérhettek, korántsem éhesek annyira, mint korábban. Jelenleg egy generációváltás folyik az élsportban. Az eddigi ikonok, mint Cseh László, Gyurta Dániel vagy Berki Krisztián, lecserélődnek. Helyettük érkezett meg idén Kenderesi Tamás vagy Kapás Boglárka, de Márton Anitát is ideszámolhatjuk. Az, hogy közülük ki lesz képes fennmaradni a nemzetközi mezőny hullámain, még a jövő zenéje, de a fejüket már kirántották a mélyből.

Így tehát könnyű dolgunk van, ha a magyar sikerekről kell beszélnünk, hiszen gyakorlatilag csak három sportágat kell végigvennünk. Először jöjjenek vívóink.

Az elmúlt évtizedekben rendre egy-egy sportoló tartotta az esernyőt önmagát régóta nem találó sikersportágunk felé, ezért is lett hatalmas meglepetés a riói szereplés. A káprázatos teljesítménynek biztosan jót tett, hogy Szász Emese rögtön az első napon aranyérmet szerzett, így a vezetőknek már nem kellett aggódniuk a bizonyítvány későbbi magyarázata miatt. A folytatás is kiváló volt, előbb a magyar küldöttség egyik veteránja, Imre Géza szerzett ezüstérmet, majd Szilágyi Áron védte meg londoni címét, ellentmondást nem tűrően. A slusszpoént pedig párbajtőrcsapatunk szolgáltatta bronzérmével. Emberfeletti teljesítmény volt ez a magyar vívástól!

Szilágyi nem ismert kegyelmet - Fotó: 24.hu

Következzenek az úszóink. A több mint harmincfős magyar válogatott nagy reményekkel vágott neki az óceánnak, nem titkoltan több éremeséllyel. A csapat legendája, Cseh László első olimpiai aranyát szerette volna megszerezni, ám csak egy ezüstöt sikerült neki 100 pillén, miután erősebb számában, 200 pillangón agyonnyomta a teher.

Nem úgy két fiatal tehetségünket. Egyikük, az aparhanti Kenderesi Tamás pont Laci elől lopta el a showt bronzérmével 200 pillén, míg a gyorsúszás koronázott európai királynője, Kapás Boglárka 800 méteren léphetett fel a dobogó harmadik fokára. Rajtuk kívül egyedül következő bekezdéseink alanya és a női váltónk tudott még pontot szerezni.

Természetesen külön kell foglalkoznunk Hosszú Katinkával, a riói játékok legeredményesebb magyar versenyzőjével. Az Iron Lady elmúlt négy esztendeje nagyobb fordulatokat és váltásokat nyújtott, mint a Szovjetunió hajdani büntető törvénykönyvének 58/10-es paragrafusának egyes interpretációi…

Hosszú a londoni olimpia után hasonló helyzetben volt, mint annak idején Risztov Éva, Athént követően. Rákerült az örök tehetség bélyege, aki a legfontosabb megmérettetésen nem tudja tudása legjavát nyújtani, és leblokkol. A Londonból hazahozott három pont után kevesen gondolták volna, hogy a Bajáról induló úszónő négy évvel később a medence egyik legnagyobb sztárjaként fog visszatérni. Márpedig ez történt. A ciklusban mindent megnyerő, Shane Tusuppal szimbiózisba lépő Hosszú Rióban sem kegyelmezett, és egészen az utolsó 10 méteréig legyőzhetetlen tudott maradni. Végül három aranyérmével és egy ezüstérmével az uszoda harmadik legeredményesebb versenyzőjévé vált, Phelps és Ledecky mögött.

Hosszú tündöklése páratlan a magyar sport eddigi történetében. A kérdés csupán annyi, tudja-e tartani ezt a teljesítményt Tokióig, és élre áll-e az örökranglistákon, vagy belefárad agyonpörgetett versenynaptárába és menetrendszerű viaskodásába a magyar vezetőséggel, és inkább vállalkozása felé fordul.

Dominál - Fotó: 24.hu

Az Iron Lady mellett feltétlenül ki kell emelnünk a magyar csapat másik zászlóshajóját, Kozák Danutát is, aki triplázott a zavaros vizű brazil kajakpályán, és gyakorlatilag egyedül húzta ki a csávából a magyar válogatottat. Kozák bravúros módon meg tudta védeni két londoni aranyérmét, valamint Szabó Gabriellával felért a régóta megérdemelt páros dobogó tetejére is. Ezen tetteivel gyakorlatilag egyedül tett le teljesítményt az asztalra, hiszen a férfi szakág még dobogós helyezést sem ért el…

Kozák minden idők legeredményesebb magyar kajakosaként Hosszú tökéletes ellentéteként definiálható. Nincsenek nagyszabású médiahadjáratai, nem hadakozik a szövetséggel, és nem irányítja saját mítoszi motívumokkal átszőtt brandjével átlagemberek életmódját. Kozák nem tartja vissza a lihegését egy brutálisan megerőltető futam után, és a kamera előtt is őszintén, nem terv szerint nyilatkozik.

Nyilván az ő sportága sosem kaphat akkora figyelmet, mint Hosszúé, így milliós nyereményeket sem tud begyűjteni egy-egy sikeres idénnyel, ennek ellenére garantáltan többet nyom ki fekve, mint az Iron Lady. A két sportoló pályafutása egymás szöges ellentéte, kicsit a mai sport ellentmondásait is megtestesítik, ahogyan egymással viaskodik az olimpián a befektetéseinek hozamaiból élő „kapitalista nagytőkés” és az állam védő szárnya alatt nevelkedő és dolgozó „tehetséges proletár”. Természetesen a párhuzam csupán képzeletbeli, ám kiválóan rávilágít a modern sport hatalmas ellentmondására, ami mondjuk a tenisz és a birkózás összehasonlításával is megfigyelhető.

Tripla Kozák-módra - Fotó: origo.hu

A magyar sportolók szereplésének tárgyalásánál a sikeres hősök után mindenképp meg kell emlékeznünk az érem árnyékosabb oldaláról is, vagyis „leszerepelt” versenyzőinkről is.

Aki figyelmesen követte az úszóversenyek közvetítéseit, könnyen felfigyelhetett arra a trendre, hogy kvalifikált úszóink nagy része bizony másodpercekkel rosszabb időket úszott, mint nevezési eredménye volt. Ebből arra lehet következtetni, hogy valószínűleg nem sikerült a formaidőzítésük, esetleg nem bírták a rájuk nehezedő terhet (ami bizony Hosszú első napos világcsúcsával napról-napra nőtt).

A magyar sajtó elsősorban Verrasztó Dávid teljesítményére ugrott rá, és marcangolta darabokra (ismét) a magyar úszósport szükséges rosszként megtűrt alakját. Nyilván sokféleképpen lehet értelmezni egy sportoló időelőtti hazautazását az olimpiáról, azonban az alapvető probléma az ő esetében is időeredményének alapos elmaradása volt a várakozásoktól.

Nem egyszer lehetett látni, ahogyan a medencéből kikászálódó úszóink tanácstalanul, sokszor érthetetlenül magyarázkodtak a kirendelt magyar riporternek. Látszott rajtuk, hogy akármilyen hihetetlen, ők sem élvezetből úsztak várakozásaik alatt, tehát valószínűleg nem az „ellenség reakciós ügynökei”, akik direkt szeretnék szétzilálni a mások által dicsőségesen épített magyar úszókultusz színfalait.

Egész egyszerűen nem jött ki nekik a lépés. És mielőtt bárki is ítélkezne felettük, érdemes belegondolni, milyen lehet úgy nekiindulni az olimpiának, hogy tudja magáról az ember, ha élete legjobbját ússza, akkor sem fog akkora figyelmet kapni, mint mondjuk egy magyar tollaslabdázó, hiszen az ő válogatott csapattársa megrendelésre ússza a világcsúcsokat és nyeri az aranyakat, amihez nyilván ő nem fog tudni felnőni.

Mielőtt áttérnénk a nemzetközi eredményekre, mindenképpen beszélnünk kell a magyar csapat legzavarosabb területéről, a kajak-kenuról. Aki követte már az olimpia előtt is a híreket, hallhatott róla, micsoda ármánykodások folytak a háttérben Baráth Eteléék háza táján.

Ott van mindjárt Dombvári Bence esete, akit pár hónappal az utazás előtt zártak ki a csapatból pozitív doppingminta produkálása miatt. Az eset annyira megdöbbentette, és megrázta a sportolót, hogy még hazugságvizsgálatnak is alávetette magát. Az eredmény szerint Dombvári nem doppingolt, tehát a minimális, csupán a világon két laboratóriumban kimutatható szer külső behatásra kerülhetett a szervezetébe.

Dombvári, a kokainos száműzött - Fotó: index.hu

Mondjuk egy edzőtábor szünetében, kulacsba szórt por formájában… A kajakos három versenyszámban képviselte volna Magyarországot (férfiak között a legtöbben), de nyilván ő sem pótolhatatlan, máris volt, aki ugrott a helyébe. E három versenyszámban a helyettesek összesen 0 (!) pontot szereztek végül… Dombvári pedig most is vár az ítéletre, hogy két évre tiltják-e el, vagy esetleg kevesebbel is megússza…

Volt a magyar csapatnak még egy doppingügye, pár nappal a kezdés előtt jelentette be a MKKSZ, hogy nem engedi ki az egyik férfi párost az olimpiára, pozitív minta alapos gyanúja miatt. A beugró egység nagy meglepetésre kapott ki tőlük az olimpiai válogatón. Rióban negyedikek lettek a helyettesek. Az itthon tartottak mintája pedig később bizonyítottan negatív lett.

Utolsóként nem mehetünk el szó nélkül Csipes Tamara ügye mellett sem. Az olimpiai bajnok kajakos, Csipes Ferenc lánya ugyanis a női négyes tagjaként aranyérmes lett. Apró szépséghiba csupán, hogy Csipesnek korábban bizonyítottan is meggyűlt a baja a kokainnal (akárcsak Kucserának és Dombvárinak), ezért tízhónapos eltiltást is kapott. Más sportolókat ilyenért egy Olimpia Stadion fütyült ki a rajtnál, vagy kollektívan tiltották el őket az olimpiától. Csipes ezzel szemben olimpiai bajnok lett, és Tokióban tovább gyűjtené a medálokat…

Olimpia, a néző szemével

Az elmúlt olimpiák hozzászoktattak minket a magas színvonalú rendezéshez. Peking a propaganda érdekeiből mindenben a maximumra törekedett, hatalmas apparátus dolgozott a pozitív országimázs érdekében. London pedig európai precizitással és minőséggel nyújtotta a tökéletes kikapcsolódás szolgáltatását mind tévénézőnek, mind az olimpiai falu polgárának. Rio viszont elmaradt a várakozásoktól. Több szempontból is.

Már a két évvel ezelőtti foci VB alatt látni lehetett, hogy a díszes színfalak mögött továbbra is mélyszegénység és korrupció rejtőzik. A körülmények azóta csupán romlottak. A kormányválságokkal és tüntetési hullámokkal sújtott Brazília akárhogyan is igyekezett, nem tudott mindent időben a szőnyeg alá söpörni.

Az olimpiai falu problémai még a kisebbek közé tartoztak. Hiszen az, hogy nincs felrakva a tusolóban a függöny, abszolút mellékkérdés. A zavaros vizű medencék már annál kevésbé. Nem szívesen lettem volna annak a hosszútávúszónak a helyében, aki két órát küzdött a hullámzó, 21 fokos sós vízben, miközben tudta, hogy egészségügyileg korántsem tartózkodik biztonságos közegben…

A rendezés hibáin kívül azonban szót kell ejtenünk a versenyek problémáiról is. Nyilván sokan láttak az elmúlt két hétben cselgáncs vagy birkózó meccset. Nekik azt hiszem, nem nagyon kell magyaráznom a témát.

Tudni kell, hogy az elmúlt olimpiai ciklus egyik nagy harcát éppen a Nemzetközi Birkózó Szövetség vívta, ugyanis szóba került, hogy az ókori olimpiák óta létező sportágat kizárják a játékok műsoráról. A legerősebb indokok egyike volt a versenyszámok közvetíthetetlensége.

Végül megmenekültek a karfiolfülűek, így jogosan gondolhattuk volna, hogy határozott lépéseket fognak tenni az illetékesek a látvány és a küzdelem követhetőségének érdekében. Nagyot tévedtünk. A pekingi és londoni golyóhúzásos komédia után ott folytatta a birkózás, ahol abbahagyta.

Az érthetetlen bíráskodás áldozata, Lőrincz Viktor - Fotó: index.hu

A mérkőzéseken alkalmazott intések rendszere önkényesen és kíméletlenül öl ki mindent a sport lényegéből. Magasabb súlycsoportokban úgy lehet mérkőzést nyerni, hogy az ember SEMMIT, értik, SEMMIT nem csinál, csak gyömöszöli riválisát. A taktikusabbak az elején még pihenhetnek is, hiszen ha őket intik meg először, és csak utána az ellenfelüket, akkor máris zsebben a győzelem. A szabályrendszer nem csak minket, nézőket rettent el végleg ettől a sportágtól, a versenyzők és edzők is komolyan elgondolkozhatnak munkájuk értelmén (lásd Sike András nyilatkozata)…

Hasonló problémákkal küzd a cselgáncs is, bár ott kicsit igazságosabb a rendszer a többszöri intés lehetőségével, valamint akciót is könnyebb végrehajtani, mint a birkózószőnyegen. És ha már akció! Az ökölvívók is kitettek magukért, az egész világ figyelmét sikerült magukra irányítani, miután egy ír-orosz összecsapás után egyhangú pontozással hirdették ki győztesnek a már lábán is alig álló orosz boxolót. A sztorinak érdemes utána olvasni, francia komédiákba illő.

Olimpia, az újságíró szemével

Már a magyarokkal foglalkozó résznél is említettem azt a folyamatot, ami a világ más nemzeteinél is megfigyelhető volt ezen az olimpián. Az idei seregszemle ugyanis fordulópont volt a sportvilágban. Ez volt az utolsó nagy dobása annak a generációnak, amelyik uralta a 21. század első évtizedét, és évtizedes rekordokat, megismételhetetlen tetteket termelt ki magából. Azok a sportolók, akik jómagam (vagyis a most felnőtté váló) generációjának gyermekkori példaképei voltak, és maradnak örökké, Rióban búcsúztak el.

Sokuknak ez dicsőségesen sikerült, bizonyítva azt, hogy nagyságukkal még most is le tudják győzni a fiatalokat. Ebbe a csoportba tartozik természetesen Michael Phelps, aki 5 aranyérmével és 1 ezüstérmével Rio legeredményesebbje is lett. A Földönkívüli rekordjai utolérhetetlennek tűnnek, egyedüli ellenfelei az elkövetkező évtized dopping-laboratóriumai lesznek.

Ugyancsak legendásan búcsúzott Usain Bolt, Jamaica és az atlétika királya, aki ismét oktatta a mezőnyt, egyedülálló módon teljesítve a tripla triplát. Furcsa lesz a sportvilág Bolt nélkül, bár azért jövőre még számíthatunk tőle egy utolsó diadalmenetre, amikor egyedüli beteljesítetlen álma lesz a cél: a 19 másodperc alatti kétszáz méter.

A legnagyobb atléta - Fotó: sportingnews.com

Olimpiai aranyéremmel tért haza Rafael Nadal is Brazíliából, igaz csupán a párost sikerült megnyernie, ám harciassága és mentalitása szintén nagyon fog hiányozni az ötkarikás versenyekről. Japán, és egyben az egész tornatörténelem legnagyobb férfi egyéni összetett tornásza, Kohei Uchimara is aranyérmekkel búcsúzhatott az olimpiai magnéziumportól, valószínűleg örökre. Felért a csúcsra Jevgenyij Trefilov, az orosz női kézilabdázók korszakos szövetségi kapitánya is, akárcsak Szerbia a férfi vízilabdázóknál.

Voltak azonban olyanok is, akiknek nem sikerült a tökéletes lezárás. Ide tartozik Cseh László, aki a bravúros hármas holtverseny ellenére olimpiai aranyérem nélkül maradt ismét, és nagy valószínűséggel több alkalma már nem lesz újra próbálkozni. A 21. század legnagyobb magyar úszója 4 ezüstéremmel és 2 bronzzal zárhatja olimpiai pályafutását.

Hasonló módon Lee Chong Wei, a malájok tollaslabdázója sem tudott felérni a csúcsra, zsinórban harmadszor vesztette el a döntőt, pedig korszakos riválisát, a szintén búcsúzó Lin Dant le tudta győzni az elődöntőben. Novak Djokovicnak sem jött össze az egyéni aranyérem, nagy meglepetésre az első fordulóban búcsúzott napjaink legeredményesebb férfi teniszezője, akárcsak Pawel Fajdek, a lengyel kalapácsvető, aki szintén toronymagas esélyesként hullott ki már a selejtezőben.

Legvégül pedig emlékezzünk meg azokról, akik nem lehettek ott Rióban, így nem kapták meg a lehetőséget az utolsó nekifutásra. Egyikük Jelena Iszinbajeva, világcsúcstartó rúdugró, aki az orosz csapat kizárása miatt bűnhődött kollektívan. A női atlétika egyik legnagyobb alakja a NOB sportolói bizottságába viszont bekerült, Gyurta Dániel mellett, ezzel vigasztalódhatott.

Nem úgy Roger Federer, minden idők legnagyobb teniszezője, aki sérüléseinek regenerációja miatt volt kénytelen kihagyni az olimpiát. A svájci klasszis így nem tudta megszerezni gyűjteményéből egyedüliként hiányzó érmét, az egyéni aranyat.

 

És hogy kik fognak ezeknek a legendáknak a helyébe lépni, kik voltak Rio nagy felfedezettjei? Például a 19 esztendős Katie Ledecky, az úszómedence királynője, aki világcsúcsot világcsúcsra halmozott, és 4 aranyéremmel távozott Brazíliából. Vagy a tornacsarnok üdvöskéje, Simone Biles, aki négy aranyérmével és egy bronzérmével olyan legendák nyomdokába lépett, mint Larissza Latinyina vagy Vera Claskava. Szintén sokra viheti még a kanadai sprinter, Andre de Grasse is, aki a Bolt-korszak utáni időszak meghatározó alakja lehet.

A tornacsarnok királynője, Simone Biles - Fotó: foxsports.com

Hiába próbálkoztam sűríteni a gondolataimat, nem igazán sikerült, mégiscsak maradnom kellett volna a 125 oldalas megoldás mellett… Életemben negyedszer volt szerencsém követni az eseményeket, és Igaly Diána 2004-es aranyérme óta rengeteg emlékezetes pillanatot köszönhetek az olimpiának. Az idei sem volt rossz, csupán egyetlen dolgot sajnálok nagyon: hogy Imre Géza nem tudta beadni azt az utolsó tust…

Kiváncsi vagy a londoni olimpiáról írt könyvemre? Itt megtalálod