Sítábor 2015

A táj gyönyörű volt - Fotó: Panta Kamilla

Tizenkettedikes diák vagy, akinek elege van már az egész hajcihőből, amit utolsó évnek neveznek? Éppen túlvagy a szalagavatódon, de semmi kedved megkapni félévi bizonyítványodat, ami természetesen nem úgy sikerült, ahogy az "egy 18 évestől elvárható"? Kipróbálnál egy új sportágat? Esetleg csak jól éreznéd magad a barátaiddal? Vagy csak szimplán eleged van a csonkakúpokból? Ha a fentiekből egy sem igaz rád, akkor se ess kétségbe, a javaslatom számodra is ugyanaz lesz. Sítábor.

Január végén körülbelül félszáz januszista diák választott az előző kérdésnél helyesen, és ragadta meg ezt a fantasztikus lehetőséget, amit sítábornak hívnak. Köztük én is. 2015-ben eddigi legjobb döntésem volt. Hogy miért? Ha velünk voltál Ausztriában, úgyis tudod a választ. Ha viszont nem, akkor most leírom. Léceket felcsatolni, indul a menet! Természetesen szigorúan fekete pályán!

Érdekes sport ez a síelés. Mivel Magyarország legmagasabb csúcsa akkora, mint egy gyengébb alaptábor az osztrákoknál, a sportágak közti népszerűségi listán valahol az utolsó harmadban kulloghat. Az átlag magyar még ha szeretne is, szinte esélytelen, hogy eljusson az alpesi tájakra, hiszen tőlünk nyugatabbra más mértékkel mérik a pénzt. Így ez a kiváltság megmarad a felső tízezernek, valamint a fanatikusoknak, akik egész évben a télre spórolnak. Éppen ezért volt óriási lehetőség, hogy gyakorlatilag aprópénzért (18 euró) eljuthattunk erre a hatnapos útra. Összehasonlításképp: a rántott hús 14 euró körül van a pályákon... Egyszóval nagy mázlink volt.

Utunk pihenőkkel együtt körülbelül 8 óráig tartott célállomásunkig, ebből természetesen csak a magyar szakasz szerény 3 órát követelt magának... Főhadiszállásunk a rendkívül találó Alpenhaus Aigen nevet viselte. Hamar kiderült, hogy némettudásunkat nem itt fogjuk továbbfejleszteni, miután a személyzetből gyanúsan sokan értették meg, amit egymás közt beszéltünk. A magyarok által üzemeltetett épületet két szóval puritánnak és praktikusnak nevezném. Pontosan annyit nyújtott, amennyire egy magyar gimnazista csoportnak szüksége van. Reggelit, vacsorát és szobánkénti WC-t. Bónuszként még csocsó, pingpong és darts is rendelkezésre állt. Vagyis ideális körülmények közt készülhettünk a hegyek bevételére.

Első síelésünk helyszíne Riesneralm volt. Mecsekhez szokott szememnek egyből feltűnt, hogy itt bizony kissé mások az méretek... Bemelegítő mozdulataimkor figyeltem fel a 2-es jelzésű piros pálya utolsó lejtőjére. Első gondolatom egyből az volt, ezen lehetetlen élve lejönni... Később kiderült, mégis lehetséges, ugyanis most is írok.

A megérkezés után először végeztük el a napi rutint. Sílécek, botok a csomagtartóból ki a hóba, bakancs lecserélése kötésre, valamint csoportgyülekező. Pénteken még elég káoszosnak tűnt, kedden viszont már percre pontosan ment minden. Mint oly sok más dolog is ebben a táborban.

Amint végeztünk az előkészületekkel, mindenki ment a saját csoportjába. A tápláléklánc tetején a profik helyezkedtek el, masszív 12.D-s keménymaggal. Vezetőjük az a személy volt, akiről egyedül tudom valószínűsíteni, hogy esetleg jobban síelhet mint a Boss. Egyszóval Varga Balázs legrosszabb esetben is 2. Az ő irányításával hódították meg a legkeményebb pályákat is a legügyesebb diákok (köztük mentorom, Rinfel Andris is).

12. D elit - Fotó: Szabó Attila

Kevésbé profik, de még mindig nagyon jók kerültek Szlovák Tanár Úr csoportjába. Róluk sokat nem tudok mondani, miután valamilyen oknál fogva velük csak nagyon ritkán találkoztam a pályán. Abban biztos vagyok, hogy ide tartozott a két bükkösdi vagány, Ócsai I és Ócsai II is.

A sorban a gyengébbik haladók következtek. A legváltozatosabb csoport. Itt bárki megtalálhatta a kedvére valót, a féktelen száguldozást preferálóktól (Kováts Máté és brigádja) a megfontoltabb, technikásabb siklást kedvelőkig. Vezetőjük láttán nekem valahogy mindig egy szovjet-finn háborúból hazatérő síezred veteránja jutott eszembe. Ha a jövőben Magyarországnak netán szüksége lenne ilyen jellegű haderőre, én mindenképpen Ódor Tanár Urat ajánlanám a döntéshozók figyelmébe. Megfontoltságával és törhetetlen nyugalmával minden közlegénynek példát mutathatna.

Végül pedig következzen a tápláléklánc legalja, a "Baby Team". Vagyis mi, a kezdők. Habár mi voltunk az elején a leglassabbak és legfélénkebbek, a legjobban biztosan mi jártunk, ugyanis egyedüli csoportként két tanárt is kaptunk. Szűcs Ibolya Tanárnőt, aki velünk együtt sajátította el a síelés alapjait, és állandó mosolygásával és optimizmusával végig tartotta bennünk a lelket, még a sokadik esés után is. És bizony mi kaptuk meg a buszunk legjobb síelőjét (remélem, Laci bácsi nem Magyarországra emigrált osztrák lesikló olimpikon), a piros kabátos Bosst, akinek tényleg csak meg kellett fogadni a tanácsait, és máris ment minden, mint a karikacsapás. Vagy legalábbis majdnem minden. Egyszóval csoportunk vezetője Csaba bá volt.

A csapat bemutatása után következzen egy kis leírás a helyszínről. Pontosabban a helyszínekről, ugyanis Riesneralm mellett hétfőn Tauplitzon is megfordultunk (ha jól emlékszem, itt nyert 5 évesen bronzérmet Balázs). A két pályarendszer között egy hatalmas különbség volt: a felvonózás és lesiklás időaránya. Az összehasonlításból Riesneralm jött ki jobban, valószínűleg a többség számára ez a hely is maradt az emlékezetesebb. Nekem mindenképp, hiszen ott álltam először sílécre, ott estem el életemben először, majd még vagy ötvenszer, valamint ott száguldottam le golyóban arról a bizonyos "lehetetlen" lejtőről.

A különbségek mellett természetesen voltak hasonlóságok is. Az időjárás például, amely szerintem csodás volt. Síeltünk havazásban, ködben, de tiszta napsütésben is. Szintén megegyezett az infrastruktúra színvonala is. Valahogy mindig minden olajozottan működött, a felvonók mentek, a pályát takarították, sőt még hóágyúzták is. Egyedül az oktatópálya serpája hagyott bennem negatív nyomot. Miatta kellett ugyanis felgyalogolnunk a "hegytetőre". Végül pedig még egy hasonlóságot meg kell említeni: az árak színvonalát. Ausztria ugyanis Ausztria, a sípályák vendéglátóegységeiben jobban jár az ember, ha nem számolja át az eurót forintra. Így talán nem kap azonnal szívrohamot...

Utunk során viszont nem csak a havas pályákat látogattuk, vasárnap este egy rövid fürdőzést is beiktattunk egy közeli wellness központban. Az már mellékes, hogy a repertoár nem volt éppen kifogyhatatlannak nevezhető. Ennek ellenére a hóesésben fürdés, a merészebbeknek pedig a hóangyal készítés biztosan örök élmény marad.

Utóbbihoz ugyan nem voltam elég bátor és rámenős, ennek ellenére a hat nap alatt én is megszámlálhatatlan emlékkel lettem gazdagabb. Élménynek ugyan nem nevezném, de fontos megemlíteni, hogy kiderült, az Alpenhaus Aigen nincsen bekamerázva. Legalábbis a mélygarázsa biztosan nem...

A "Baby Team" - Fotó: Horváth Eszter

Megtanultam, hogy a legkisebbet is meg kell becsülni, főleg ha az ehető vagy iható. Példaképemnek e tekintetben egyértelműen Kardos Ábelt tekintem, aki hősies módon minden este elpusztította a vacsorát, sőt még négyünk "tejbegrízét" is lenyomta egy erősebb napján. Ám nem csak az asztalnál számít minden kalória, az sem baj, ha a véletlen meglepetéseket is értékeli az ember. Még akkor is, ha az éppenséggel egy szemetes mellett található...

Megszámlálhatatlan bölcsességet kaptunk tanárainktól, bár valószínűleg itt is a "Baby Team" járt a legjobban, hiszen Csaba bá megjegyzéseire a nap minden percében lehetett számítani. Lényegtelen, hogy a hóekéről vagy a pénzosztásról volt szó, az apácák valahogyan mindig előkerültek... Valahol Tauplitzon azt is megtudtuk, hogy a Jägermeister a pálinka nyomába sem érhet, de tárgyalópartnerek italügyben maximum csak 20 év múlva lehetünk.

Ami a szakmai részt illeti: megtanultam, hogy síelni bizony bot nélkül is lehet, sőt a legjobbak közt gyakran egyáltalán nem látni ilyen zavaróeszközt. Ebben a műfajban Mess Dávid vitte nálam a prímet. A sílécek hossza sem egyforma, az én lécem például majdnem kétszer akkora volt, mint Fannié, aztán mégis ő ment jobban. Nem kétszer, többször...

Síelni összességében tényleg nem nagy ördöngösség, az utolsó nap már mindenki lejött a piros pályán, pedig pénteken még a gyakorlón sem ment mindig. Kezdőként ismét megtapasztalhattam, hogy bizony erre a sportágra is igaz az, ami mindegyik másra, vagyis minél fiatalabban kezdi el tanulni az ember, annál jobb és ügyesebb lesz. Remélem senkit nem sértek meg, ha kimondom, a "Baby Team" legjobbja - természetesen csak rózsaszín vezérünk, Kyra után - Oszvald Bálint volt. Aki speciel 2001-ben született. Amikor én már 5 éves voltam...

A hat nap felejthetetlen élményekkel, emlékekkel, sztorikkal ajándékozott meg. Nem mellesleg pedig egy igazi életérzéssel, amit leírni nem is igazán lehet hitelesen. Ezt át kell élni. Amikor ül az ember a Hütte kiülős sörpadjain, várja a sült krumpliját a szállingózó hóesésben, amit egyszer csak áttör a ragyogó napsütés. És minden problémáját elfelejti, mert tudja, miután kipihente magát, felcsatolhatja a léceit, beülhet a felvonóba, és nekivághat egy újabb menetnek. Aztán még egynek, majd még egynek. Amíg kedve van, vagy be nem sötétedik. Utánozhatatlan.

A CSAPAT - Fotó: Laci bácsi, a sofőr

Nagyon örülök neki, hogy ezt az életérzést megtapasztalhattam, és ilyen fantasztikus napokat tölthettem együtt a CSAPATTAL. Indokolt a csupa nagybetű, hiszen a szűk egy hét alatt rendkívül összekovácsolódott a társaság, sok új barátság köttetett, egyszóval igazi csapattá váltunk.

Ha nem lehettél velünk Ausztriában, arra bíztatlak, a következő alkalmat mindenképpen ragadd meg a síelésre, hidd el, nem fogod megbánni. Ha viszont te is ott ültél a buszon, amikor 1 órás késéssel elindultunk Tauplitzból vissza a szállásra (természetesen a mi bénázásunk miatt), akkor pontosan tudod, miről beszéltem az elmúlt bekezdésekben.

Jöttünk, láttunk, visszamennénk. Egyetértünk?