 |
| 43 Grand Slam-győzelem egy képen - Fotó: 24.hu |
Két évvel ezelőtt, Stan Wawrinka
párizsi győzelme után írtam ugyanezen a blogon egy jegyzetet, melyben a modern
férfi tenisz őrségváltásáról értekeztem. Olyan kijelentéseket tettem, mint hogy
„a Federer-Nadal dominancia a múlté”, természetesen „a teniszükkel,
játékstílusokkal együtt”, illetve „miközben én felnőttem, ők megöregedtek” és
hogy senkiben se maradhassanak kétségek, így „végérvényesen”. Soha életemben
nem tévedtem még ekkorát.
Jelenleg ugyanis itt ülök a
tizenharmadik kerületi egy csillagos Góliát Hotelben, és a 360 pixeles akadozó
streamen hallgatom Roger Federer győzelmi beszédét. Az Australian Openről. Sőt,
emelem a tétet! Mindezt úgy teszem, hogy két perccel korábban Rafael Nadalt
hallgattam… Ezek után nem igazán tudom eldönteni, hogy 2007-et vagy 2017-et
írunk-e pontosan. Mondjuk Nadalon nem halászgatya van, szóval lehet mégis
inkább 2017-et.
Ez viszont azt jelenti, hogy a
svájci játékos már 35 éves, a spanyol pedig 30. Lassan tehát akár indulhatnának
is párosban együtt a szenior világbajnokságon. Most mégis az Australian Open fináléját
fejezték éppen be. És igen, nem a Legends kategória döntőjét, hanem a férfi
egyénijét. Federer hat hónapot hagyott ki sérülés miatt a torna előtt. Nadal
csak kettőt. Mégis mi történt itt?
Djokovic kikapott egy
szabadkártyás üzbégtől. Murray elvérzett egy ex-szovjet szerva-röpte játékos
ellen. Federer öt szettben megverte Nishikorit. Meg Wawrinkát is. Berdych ellen
három is elég volt neki. Nadal döntő játszmában búcsúztatta az ex-szovjet
játékos öccsét. Meg Dimitrovot is, szűk öt óra alatt. Raonic ellen elég volt
neki is három szett. Dióhéjban ennyi történt az elmúlt két hétben. Na, jó, de
akkor mi történt ma?
Federer megnyerte az első
játszmát. Nadal a másodikat. Federer hozta a harmadikat. Nadal meg a
negyediket. Aztán jött a slusszpoén, és a svájci játékos megfordította a döntő
szettet. Így megnyerte tizennyolcadik Grand Slam-trófeáját. Röviden ennyi.
Ez a mérkőzés egy álom volt. Egy
időutazás. Mint amikor lemész a pincédbe, és találsz egy utolsó darabot a tíz
évvel korábban elfogyott kedvenc évjáratú borodból. Titkon mindig is bíztál
benne, hogy még egy darab csak rejtőzik valahol, de ezt nyíltan sosem merted
magadnak bevallani. Most mégis megtalálod. És jobb, mint valaha.
Hálás vagyok, hogy húszévesen is
láthattam játszani gyerekkori kedvencemet. Egy Grand Slam-döntőben. 2017-ben. Hálás
vagyok, hogy ezt a mérkőzést legnagyobb riválisa ellen játszhatta. Hogy
mindketten egészségesek voltak. És hogy mindketten életük játékát tudták
nyújtani. Hálás vagyok, hogy láthattam ezt a mérkőzést. Legendás volt.
Az előbb hívott fel telefonon gyerekkori
barátom. Mindketten nagy Federer-szurkolók vagyunk. Felidézett nekem egy
történetet, még általános iskolás korunkból. Valami osztálykirándulás lehetett,
vagy hasonló. Sétáltunk felfelé Pécsen, a Tettyére, és azt tárgyaltuk, vajon
mennyi ideje lehet még vissza Federernek és Nadalnak. Arra jutottunk, hogy már
nem túl sok, de a spanyolnak talán kicsit több. Akkor körülbelül 2008-at
írhattunk. Ma 2017-et. Egy évtized eltelt azóta. És ismét ezt tárgyaljuk.
Nem fantasztikus?
