Norvég Alap

Küzdelmes lesz - Fotó: nb1.hu

A csütörtök este be fog vonulni a történelembe, a vasárnappal karöltve. Magyarország labdarúgó válogatottja ugyanis Eb-pótselejtezőt fog játszani Norvégiával. Ilyenre még nem volt példa a magyar labdarúgás elmúlt 114 évében. Utoljára 1972-ben jártunk kint a kontinenstornán (akkor még a pótselejtező, mint intézmény, nem létezett), tehát még a mi generációnk szülei sem nagyon emlékezhetnek az eseményre. Nem úgy arra a bizonyos jugoszlávok elleni VB-pótselejtezőre, ahol pontosan annyi gólt kaptunk, mint ahány hónap van egy évben. Szomorú, de azóta még a lehetőségig sem sikerült eljutnunk, hogy elbukjunk az utolsó lépcsőfokon. Nem úgy idén…

Az Európa Bajnokság mezőnyének 24 csapatosra duzzasztásának ténye (gyakorlatilag minden második európai ország kijuthat), valamint az álomsorsolásunk soha vissza nem térő lehetőséget hullajtott a magyar foci ölébe. A könnyebbik felével nem sikerült élnie. A közvetlen kijutás is simán összejöhetett volna, aztán a legjobb csoport harmadikként való kvalifikáció is. Végül azonban egyik sem jött be. (Jött a szokásos: mindenki összeesküdött ellenünk). De egy dobásunk még így is maradt: a pótselejtező Norvégia ellen.

Egy olyan ország ellen, ahol az állampolgárok életszínvonala az egyik legmagasabb az egész világon. Ahol a népesség áramszükségleteinek majdnem teljes hányadát megújuló energiaforrásokból elégítik ki. Ahol a monarchia és a liberális demokrácia megfér egymás mellett. Egyszóval egy igazi nyugati országot kaptunk a kalapból, nem holmi balkáni sleppet.

Ugyanakkor amilyen sikeres a skandináv ország a politikában, annyira szerény a sportbeli múltja. A téli sportágakon és kézilabdán kívül máshol nemigen szoktak jeleskedni, fociból például Riise jelenti nekik a csúcsot. Igaz van egy Magnus Carlsenjük. Papíron mégis ők az esélyesebbek, hisz az eredményeik jobbak, keretük erősebb. Nem véletlenül örültek annyira a sorsoláson, amikor minket kaptak ellenfélnek. Minden okuk meg is volt rá.

Ugyanis akárki, akármit is mond, a jelenlegi magyar válogatott egy cseppel sem jobb, mint az elmúlt években akármikor volt. Hatalmas szerencsének köszönhető csupán, hogy a régóta vágyott világverseny kapujába jutottunk. Amelyik csapat 10 mérkőzés alatt mindössze kétszer (!) tud legalább két gólt rúgni egy mérkőzésen, az nem csak saját magának köszönheti az elért eredményt...

Mielőtt azonban nekiugranánk a norvégoknak, és ismét kitörne az össznépi futball-láz, érdemes pár dolgot leszögezni. Ha esetleg ki is jutnánk az Eb-re, attól még a magyar foci ugyanolyan értékelhetetlen, színvonaltalan és nézhetetlen maradna. A hazai bajnokság körülbelül a vicc kategóriát üti meg, magyar klubcsapatok nemzetközi szinten labdába se rúgnak, legjobb játékosaink pedig az európai B-kategória képviselői közé sem férnek be. Jelenlegi egyedüli pozitívumunk a frissen felhúzott Groupama Aréna, a Nagyerdei Stadion, meg persze a felcsúti Pancho Aréna…

A siralmas összkép azonban önmagában még nem vonzza maga után a kudarcot, sőt még plusz erőt is adhat a játékosoknak a gyepen. Igenis számolnunk kell azzal a lehetőséggel, hogy mi fogunk továbbjutni. Mondjuk erre a kevesebb az esély, de nem lehetetlen. Ha megtörténne, egy generációnyi futball tragikomédiának vetnének véget Storck tanítványai. Én lennék az egyik legboldogabb ember. Szurkoljon tehát a hétvégén az egész ország a magyar válogatottnak. Egy dologtól azonban óva intenék mindenkit. Az eredményből semmiképp se vonjon le messzemenő következtetéseket. Se negatívakat, se pozitívokat.

Ugyanis van az a mondás, hogy igazán jó focit csak diktatúrákban és igazi gazdagságban lehet csinálni. Örülnék, ha ez a mondat továbbra is irreleváns maradna ránk nézve...